A hónap éneke
Seigneur, tu gardes mon âme – Az Úr megőrzi a lelkem
Az ének zenei anyaga tulajdonképp két részből áll. Az első rész maga is két rövid, felütéssel kezdődő, alig mozgó dallamocskából tevődik össze. A második dallamocska magasabban kezdődik, és nem hajlik egészen vissza. Így válik komoly, magabiztos kijelentéssé az ének első fele: „Uram, te őrzöd a lelkemet. Te ismered a szívemet.” A második rész abból a magasságból indul, amit az előző rész már elért, és szinte szájbarágós apró mozgással, ismételgetőn ott marad, azzal az üzenettel, hogy „Uram, vezess az örökvalóság útján!” Ezt megismétli ugyanolyan dallamívben, ugyanolyan ritmusban, kissé alacsonyabban, mintegy megerősítve, még komolyabbá téve a kérést. Az éneket fényes hangnemben írták, ezzel is jelezve: ez az ének olyankor szól, amikor az ember erős a hitében és a gondviselő Isten jelenlétét minden porcikájában érzi. Erről szól a 129. zsoltár is, amiből az eredeti francia szöveg is merített és formálta gondolatait (23-24 versek). A magyar parafrázis szöveg így szól: „Az Úr megőrzi a lelkem. Az Úr vezet utamon. Szívem mélyén örök élete a fény. Szívem mélyén örök élete a fény”. Lényegében ugyanazt imádkozza, mint a francia szöveg. Isten megőrzi a hozzá forduló imádságos lelkét, és vezeti az örökkévalóság útján. A magyar szöveg talán annyiban több és megfoghatóbb, hogy az örökkévalóság, az örök élet forrását, bár nem kimondva, de egyértelműen Jézushoz köti, aki az élet, „és az élet az emberek világossága” (vö. Jn 1,4). Ezt fejezi ki az ének végén talán kissé szokatlanul hosszan kitartott hang is, ami a franciában az örökkévalóság utolsó szótagára, a magyarban pedig a fény szóra esik. Nem véletlenül. Kiváló elmélkedési alapot nyújthat. – Zs.